18. fejezet - Malfoy

A Malfoy-kúrián az éj csendje honolt. Lucius és fia már hazaértek. Az idősebbik Malfoynak megérkezésekor első dolga volt átvágni a hatalmas villa folyosóin és dühösen kivágni a hálószobájának ajtaját. A felesége felriadt a zajra, jóllehet, addig sem volt éppenséggel nyugodt az álma – ha elaludt egyáltalán, bár ezt ő maga sem tudta volna megmondani. Ahogy meghallotta a zajt, egyből felült.

–Mi történt? – kérdezte urától, de az csak mordult egyet, ezzel jelezve, hogy nem kívánja ecsetelni az eseményeket. Narcissa nem adta fel – Legyőztétek őket, igaz? Sikerült megölni Pottert és Dumbledore-t, ugye? – kérdezte reménykedve, de a hangján hallatszott, hogy nagyon fél Lucius esetleges haragjától.

–Az a vénember meghalt, ha annyira érdekel – vetette oda Mr. Malfoy.

–És…? – hallatszott Narcissa félénk hangja – Potter…?

–Miért érdekel ez téged annyira? – kérdezte még mindig higgadt hangon Lucius, de belülről már remegett a dühtől.

–Csak… - kezdte a nő, de a hangja elcsuklott a feltörő könnyektől. Nem akarta, hogy férje dühös legyen rá. Olyan szép reményeket fűzött ehhez a csatához… Azt hitte, hogy Lucius hazatérve boldog, győzelemittas lesz, olyan, amilyen már réges-rég óta nem volt, de most be kellett látnia, hogy tévedett. Erőt vett magán, és befejezte a mondatot – Csak szeretném tudni, hogy mi történt veled. És Dracóval.

–Mindketten életben vagyunk – hallatszott Lucius kimért hangja – Nem sérültünk meg.

–De mi történt a… a többiekkel?

–VESZTETTÜNK! – csattant a férfi válasza olyan váratlan erővel, hogy Narcissát hanyatt döntötte az ágyon. De Lucius nem fejezte be, csak épp olyan fagyossá vált a hangja, ahogyan a nő még sosem hallotta beszélni – Elvesztettük a csatát. A Nagyúr meghalt. – minden szó kimondásakor fenyegetően közelebb lépett feleségéhez – Elég ennyi, vagy meséljek még neked? Elmondjam, hogy hogyan vesztek oda a halálfalók? Hogy kik áldozták életüket a Nagyúrért? Vagy hogy… - ahogy feleségére pillantott, nem folytatta. Már nem volt értelme folytatnia.

Narcissa ájultan feküdt az ágyon.

Draco gyors léptekkel ment a szobája felé, és egyetlen szolgálóval sem beszélt út közben. Ahogy benyitott, első dolga volt elfújni a gyertyát odabent, és gondosan behúzta az ablak zsalugátereit. Nem volt szüksége fényre. Úgy, ahogy volt, a csatában igencsak megviselt talárjában végigdőlt az ágyon.

De még nem aludt.

Nem tudott, és nem is akart aludni.

Agya gyors egymásutánban többször is lepergette a csata fontos mozzanatait. A várakozás feszült pillanatait, azt, amikor megérkeztek a Griffendél kastély kertjébe – Magas Ég! Sosem látott még ilyen csodaszép kastélyt! – ahogy megindult a támadás, és ahogy Weasley-vel és Grangerrel párbajozott.

Jóllehet, apja megtanította őt a főbenjáró átkokra, Draco most mégsem használta egyiket sem. Szégyellte magát, hogy nem volt elég bátorsága megölni ellenfeleit, de még talán nem volt felkészülve rá…

Lett volna rá alkalma, igen. Többször is. Egyik ellenfele sem volt elég erős hozzá képest, Draco sokkal jobb volt mindkettejüknél. Talán ezért is nem sikerült elintézniük őt. De hogy megölni valakit…

Draco soha nem volt jófiú, sem otthon, sem a Roxfortban. Bár apja otthon kordában – vagyis inkább állandó félelemben – tartotta, és vele sosem mert feleselni sem. Másokkal szemben viszont kegyetlenkedésekre biztatta, és a fiú örömmel tett eleget ezeknek az elvárásoknak. Ha meg kellett átkozni valakit, akkor abban mindig is élen járt. De hogy MEGÖLNI…

Azt nem. Bár igazság szerint egyszer a párbaj alatt valóban meg is próbálta. Kimondta az Adava Kedavrát Weasleyre, de olyan határozatlanul, hogy még csak a zöld fénycsóva sem jelent meg, és az ellenfelei még csak észre sem vették…

Pedig a Nagyúr nem ezt várná el tőle. Nem azért lett halálfaló, hogy még csak ölni se tudjon…

Nem tudta megállapítani, milyen sokáig feküdt az ágyában, miközben ezek a gondolatok kínozták.

Csak sokára, nagyon sokára ütött szöget a fejébe a gondolat: mi lett a Nagyúrral? Vajon megölte őt az a fehér fény?

Minden bizonnyal, hiszen azt csak Potter idézhette meg, és akkor a Nagyúr halott…

De hisz erről könnyedén meggyőződhet! Mi sem egyszerűbb ennél! Hogyhogy nem jutott eszébe hamarabb?

Hirtelen felült az ágyában, felkapta a varázspálcáját, és elmormolt egy Lumost, miközben a bal karján feltűrte a talárja ujját.

Hitetlenkedve meredt a Jegyre, amely ugyanolyan tisztán kirajzolódott, mint a csata előtt. Ez pedig csak egyvalamit jelenthet: a Nagyúr életben van. Bárhol is, bárhogyan is, de még él.

Draco visszahanyatlott a párnára.

Reggel, mikor felébredt, nem tudta volna megmondani, hogyan, vagy mikor aludt el. Az álmaira viszont kristálytisztán emlékezett. Ismét a csatában járt, és valahogy sokkal több lehetősége lett volna rá, hogy kimondja a halálos átkot, de a nyelve minduntalan megbotlott, amikor elkezdte volna – nem volt képes rá. Aztán végül egyre idegesebb lett, és kimondta Grangerre, de akkor megjelent a fehér fény, és elemésztette az átkot.

Mi lehetett az a fehér fény? Hogyan keletkezett? És Potter – ha ugyan tényleg Potter volt – hogyan idézte meg? És mi lehetett a fény célja, ha egyszer nem ölte meg a Nagyurat? Hol lehet most a Sötét Nagyúr? És vajon – Dracónak összeszorult a torka – vajon folytatni fogja eddigi tevékenységét?

Draco mindössze egy hónapja kapta meg a Jegyet, ami a Nagyúrhoz kötötte egész életére. És ha Ő ismét össze akarja majd szedni a halálfalóit, akkor Dracónak engedelmeskednie kell. Hűséget esküdött neki…

Lucius látszólag méltóságteljesen viselte a vereségét. Draco még azt sem tudta volna megmondani, hogy apja egyáltalán gondol-e a csatára, vagy a Nagyúrra – bár azt neki is észre kellett már vennie, hogy a Jegy nem tűnt el, és ugyanarra a következtetésre kellett jutnia.

Aznap egyetlen egyszer sem beszéltek, és a fiú esélyt sem látott rá, hogy valamiképpen szóba hozhatná ezt a témát.

Lucius nem hagyta el a Malfoy-kúriát. Bár belül nyugtalan és feszült volt, igyekezett ezt a legkevésbé sem kimutatni. Minden figyelmét lekötötte, hogy ezt a látszatott fenntartsa, s így arra már nem jutott ereje, hogy a fiával is foglalkozzon. Narcissával sem beszélt sokat aznap, mindössze néhány szót váltottak egymással, s az éjszakai csata témáját nem is érintették.

A nap olyan lassan telt, mint annak előtte még soha egyetlen sem. Lucius és Draco kerülték egymás tekintetét is, és este a megszokott családi vacsoránál a fiú nem jelent meg. Lucius nem tette szóvá a hiányát, sőt, valahol még örült is neki, mert ha Draco itt lett volna, akkor minden bizonnyal beszélnie kellett volna vele, és ehhez még mindig nem érzett elég erőt magában.

Draco a szobájában volt, az ágyon feküdt. Kevéssel azután, hogy besötétedett odakint, a fiúnak furcsa érzése támadt. Olyan volt, mintha valami kellemetlen bizsergés áradt volna szét a testében, ezzel néhány pillanatra megbénítva őt. Nem értette, és nem is akarta érteni, hogy mi okozhatta ezt, de alighogy ez az érzés gyengült egy kissé, az apja nyitott be a szobába.

–Indulnunk kell, fiam – szólt a maga parancsoló hangján.

Draco lassan oldalra fordította a fejét.

–Hova? – kérdezte.

–Valaki felküldte a Sötét Jegyet – válaszolt Lucius.

Draco hirtelen felült az ágyban, és most már teljesen apja felé fordult.

–De… miért? – kérdezte zavartan.

–Nem számít – kezdte türelmét vesztve az idősebbik Malfoy – Ha a Jegy hív minket, akkor indulnunk kell. Neked is.

–De mégis… ki lehetett az?

–Azt mondtam, indulás! – sziszegte Lucius.

Draco nem mert további kérdéseket feltenni. Feltápászkodott az ágyból, és erőt véve magán követte kifelé induló apját.

Hihetetlenül gyorsan értek le a kertbe – a legközelebbi helyre, ahonnan tudtak hoppanálni. Draco szorongva nézett apjára, aki úgyszintén kissé aggódóan nézett fel a csillagokkal meghintett égre. Lucius intett a fiának, hogy készüljön fel. Draco most nem tűzött ki célt maga elé, mint általában, elég volt a Sötét Jegyet maga elé idéznie, és pár másodperc múltán már meg is érkezett – a Mardekár kastély kertjébe.

Ők voltak az elsők. Egy nő fogadta őket. Diadalittasan mosolygott. Ahogy Draco alaposabban szemügyre vette, rájött, hogy félelmetesen hasonlít Agatha Griffendélre. Akkor pedig csak az egyik nővére lehet.

Néhány pillanat múltán újabb halálfalók érkeztek. Az égen ragyogó Sötét Jegy groteszk fényével világította meg őket. Csak pár percbe tellett, mire az összes életben maradt halálfaló megjelent – talán harmincan lehettek. Draco még mindig az apja mellett állt, és nem is szándékozott elmozdulni mellőle.

–Köszöntöm a halálfalókat uruk bukása után! – szólalt meg a nő, nagy nyomatékot téve a mondat második felére. – Ha esetleg nem ismernétek, Sado Griffendél vagyok.

A halálfalók többsége – élükön Luciusszal – mélyen meghajolt.

A kastély lépcsőjén ekkor megjelent egy másik nő, és könnyed léptekkel indult el lefelé. Csak Sado nővére lehetett, hisz alakja, arca – már amennyire a sötétben Draco meg tudta állapítani – ugyanolyan volt. A fiút borzongás járta át a két nővér láttán. Apja beszélt már róluk, de nagyon régen, és akkor is félelemmel emlegette őket. Mit akarnak hát tőlük most?

Melantho végigmérte a megfogyatkozott, vesztes sereget, majd elismerően nézett húgára.

–Nem hittem volna, hogy sikerül… – vallotta be halkan.

–Néha bízhatnál az ötleteimben – válaszolt ugyanúgy suttogva Sado.

Melantho a halálfalókhoz fordult, és nagy levegőt vett. Nem szeretett szónokolni. Most talán szükség lett volna rá, de ő – ahelyett, hogy hosszasan magyarázkodott volna – csak néhány mondatban foglalta össze a teendőket. A halálfalók néma tisztelettel hallgatták. Senki nem szólt közbe, míg a legidősebb nővér beszélt, és mindenkit elbűvölt lágyan, mégis parancsolóan zengő hangjával.

Mindenkit, egy kivétellel.

Draco némi fenntartással hallgatta Melantho beszédét. Míg mindenki más éljenzett, mikor megtudták, hogy Voldemort híveiként is őt szolgálták, addig a fiú, legyen bár Melantho bármily hatalmas, vallja bár ugyanazon eszméket, mint a Nagyúr, de akkor sem ugyanaz…

Draco nem önszántából állt be halálfalónak, de ha már így kellett lennie, akkor örömmel megtette – hisz mi sem rosszabb annál, ha kényszerítenek. Inkább elfogadta, hogy a Sötét Nagyurat kell majd szolgálnia. Az avatáson ott térdelt előtte, felemelt fejjel, hogy a Nagyúr a szemébe nézhessen, és elmondta az esküt. Hűséget esküdött neki. Nem Sadónak vagy Melanthónak, hanem a Sötét Nagyúrnak. És most, miközben Melantho beszédét hallgatta, kristálytisztán megelevenedtek lelki szemei előtt a beavatás pillanatai.

Draco elhatározta magában, hogy történjen bármi, ő Voldemortot fogja szolgálni.

Melantho hosszan beszélt, nem szónokian fűzve a mondatokat, de mégis összefüggően, semmi cifrasággal, mégis lehengerlően. A halálfalók csak úgy csüngtek ajkain, ahogy körbejárt közöttük, és néhányuknak megérintette az arcát, ezzel is biztatva, csábítva őket.

Mikor Dracóhoz ért, a fiú félelem nélkül nézett a kegyetlen, hideg-fekete szemekbe. Melantho észrevette ezt, látszott az arcán, de nem tette szóvá. Most olyan halkan beszélt, hogy csak Draco hallotta szavait.

–Hogy továbbra is hűségesek maradjatok, az nagyon fontos. Összeköt benneteket a Sötét Jegy, amely Voldemort jelképe volt, de most már ez hozzánk fűz titeket.

Melantho továbbment egy lépéssel, és most elsősorban Luciushoz intézte szavait, de ezt már olyan hangosan mondta, hogy mindenki tisztán hallotta.

–A régi Nagyúr elbukott, a helyére pedig újat kell állítanunk. Nem kétséges, hogy a hozzá leghűségesebb, és a legerősebb halálfalónak kell átvenni a helyét. Őt azonban nem kell, hogy kordában tartsam az átokkal, amely Voldemortot kötötte hozzám, és nem kell majd bíztatni sem mindarra a dicsőséges feladatra, amelyet el kell látnia – a halálfalókhoz fordult – Lucius Malfoy fogja betölteni ugyanazt a pozíciót. Ő az, aki megölte Dumbledore-t, minden idők legnagyobb hatalmú fehér mágusát! Megérdemli hát, hogy a halálfalók vezére legyen, és a nagy nyilvánosság az ő nevét félje ezek után – Melantho újra Lucius felé fordította arcát – Mi hát a válaszod? – kérdezte tőle.

Lucius rendkívül önelégült arcot vágott, miközben megpróbált alázattal nézni Melantho szemébe.

–Köszönöm a kegyet – mondta, és meghajolt.

–Remek – bólintott Melantho, és határozott léptekkel hagyta ott Luciust, hogy a lépcsőre álljon fel, ahonnan mindenki számára egyformán jól láthatóvá vált. Csábító jellege egyszersmind semmivé foszlott, s egy hatalmas boszorkányt láttak mindössze.

Most Sado indult el Lucius felé.

–Meg kell még tanulnod néhány dolgot. De hamar készen állsz majd – mondta neki, s Draco furcsamód sokkal kellemesebbnek érezte a fellépését, mint Melanthóét.

Csak lassan jutottak el agyához az új információk. Hogy az új Sötét Nagyúr nem lesz más, mint az apja. Milyen lesz akkor otthon? Mi fog történni egyáltalán? Bizonytalan, megválaszolhatatlan kérdések ezrei törtek most fel Draco elméjében, majd újra hallotta saját hangját, amint az esküt mondja:

„… s esküszöm, hogy minden erőmmel a Sötét Nagyurat fogom szolgálni, akár az életem árán is, akár a halálommal. Senki más urat el nem ismerek felette s magam felett…”

És újra, aznap már sokadszor beléhasított a kérdés: Hol van Voldemort?