19. fejezet - A Roxfort és a Griffendél kastély

Három nap telt el, mióta a Főnix Rend megküzdött a halálfalókkal. Három hosszú és zsúfolt nap. A Rend még mindig a Grimmauld téri házban lakott, és Agatha előrelátó módon csak végszükség esetén engedte ki őket az utcára. Voldemort szerint ugyanis a halálfalók most még nagyobb veszélyt jelentenek. A férfi tudott róla, hogy egykori hívei most Melanthóékat követik. A Sötét Jegy még mindig összekötötte őket egymással, és Voldemort így könnyen meg tudta állapítani, hogy hol vannak és mit csinálnak a halálfalók.

Három hosszú nap, egy szűk helyen összezárva a rendtagokkal…

Ez nagyon megviselte Voldemortot. Hiába érezte jogosnak, hogy napjában többször durva, indulatos megjegyzéseket vágnak a fejéhez – főleg a Weasley-gyerekek – de bántotta a dolog.

Természetesen Piton sem lett kedvesebb hozzá… Voldemort már túltette magát az egykori halálfaló árulásán, de soha nem kedvelte különösebben a férfit, így most – gyűlések kivételével – keresztülnézett rajta. Jól tudta, hogy a szóváltás veszekedéshez, esetleg párbajhoz vezetne.

Három ember volt mindössze a házban, akikkel nyugodtan tudott beszélni. Az egyikőjük természetes módon Agatha volt. A másik Rémszem Mordon, aki még mindig nem felejtette el a férfinak a jó ötven évvel ezelőtti tettét.

A harmadik ilyen ember, bármily meglepő legyen is, Harry volt. Úgy tűnt, hogy kettejük között az első beszélgetés elsimított minden falat, és Agatha már biztosra is vette, hogy így köztük nem lesz akadálya a szövetségnek. A három nap alatt sokszor találkoztak a házban, hisz az ennyi embernek nagyon szűk volt.

Aki a legellenségesebben viselkedett vele szemben, az Molly Weasley volt. Ő a legtöbbször nem volt hajlandó a konyhában maradni, ha Voldemort bejött, és ha mégis úgy esett, hogy pár szót kellett váltaniuk, a nő csak Gyilkosnak nevezte. Voldemort viszont türtőztette magát vele szemben. Agatha figyelmeztette is őt egy alkalommal, hogy nagy türelmet kell tanúsítania a renddel szemben.

A harmadik napon gyűlést tartottak, amire most először Voldemort is hivatalos volt, és az életben maradt halálfalók ügyét készültek kitárgyalni. Voldemort elmondása szerint mindössze huszonhét halálfaló maradt, a többieket sikerült megölniük.

Ám a beszélgetés vitába fulladt.

Agatha rájött, hogy ebben a házban nem maradhatnak. Harry is említette neki már, hogy minden Siriusra emlékezteti itt. A rendtagok között pedig hatalmas volt a feszültség. Így Agatha a meghiúsult gyűlés bezárása után bejelentette, hogy felkeresi a Roxfortot és a Griffendél kastélyt, megnézni, hogy mi maradt belőlük.

A nő éjjel, jóval sötétedés után, holtfáradtan tért vissza a régi Black-házba. Belépett az ajtón, akaratlanul is olyan nagy zajjal, hogy Mrs Black az előszobában egyből rikácsolni kezdett. Agatha egyetlen Silencium-bűbájjal elhallgattatta, és az ebédlő felé indult, hogy valami harapnivaló után nézzen. Azt hitte, hogy egyedül lesz, de meglepetésére az összes rendtag fenn volt még, és rájuk oly kevéssé jellemző módon halkan beszélgettek vacsora közben. Voldemort is jelen volt, és felkapta a fejét Agatha érkezésére. Mindenki elnémult, ahogy a nő becsukta az ajtót, és kérdőn tekintettek rá.

Agatha leroskadt a Voldemort melletti székre, maga elé húzta a ragus tálat, és első dolga volt dupla adagot szedni a tányérjára. Eközben magában mosolygott a rászegeződő várakozó tekintetek kereszttüzében. Végül lassan, egy hosszú sóhajtás kíséretében szólalt meg.

–A Roxfort a földdel lett egyenlővé – mondta, majd Voldemortra pillantva hozzátette – A szörnyek tökéletes munkát végeztek.

–Ez volt a dolguk – jegyezte meg feszengve a férfi.

Piton előbb sötét pillantást vetett az egykori Nagyúrra, majd Agathához intézte szavait:

–Ott vannak még az óriások? – kérdezte.

–Nem, már teljesen üres volt minden, mikor ott jártam – válaszolt a nő – Valószínűleg a szörnyek szabadon kószálnak – újra sóhajtott, és halkan hozzátette – remélem, a Denem kúriában randalíroznak.

Voldemort Agathára nézve egyetértően bólintott.

A nő végigjártatta a szemét a fiatalkorúakon.

– Valószínűleg új iskolát kell keresnünk nektek, méghozzá minél hamarabb.

–A Roxfort fog még állni? – kérdezte reménykedve Hermione.

–Nem tudom – szólt Agatha – Megpróbálhatjuk újraépíteni, ha a nővéreimnek végük.

–Addig én mindenképpen maradok – jelentette ki Harry.

–Igen, szükség is lesz rá – bólintott Agatha – nélküled nem sokra megyünk. De van jó hírem is – váltott témát a nő, mire mindenkinek felcsillant a szeme – a Griffendél kastélyba akár most azonnal visszamehetünk. A roxforti házimanók valahogy megtalálták, oda menekültek, és már rendbe is tették. A kastély biztonságosabb is, mint ez a ház – nézett körbe Agatha – a kertet védő bűbájokat megújítottam és kibővítettem, és most már szinte lehetetlen megtörni őket.

–Kirekeszti Melanthót és Sadót? – vonta fel a szemöldökét Voldemort.

–Griffendél utódait képtelenség lenne kizárni onnan. De a halálfalók ellen teljes védelmet nyújt.

–És az elég? – kérdezte Hermione – Úgy értem, hogy ha a nővéreid is ott lesznek, akkor ők be tudnak jönni…

–Melantho és Sado nem olyan ostobák, hogy ellenséges területen támadjanak – válaszolt nyugodt hangon Agatha.

–Köszi – mosolyodott el Voldemort.

A Főnix Rend így még aznap éjszaka visszaindult a Griffendél kastélyba. A házimanók lelkesen fogadták őket. Dobby azonnal kiszúrta Harryt az érkezők közül, és kitörő örömmel szaladt oda hozzá.

–Örülök, hogy itt vagy, Harry Potter, uram!

Harry zavartan mosolygott, miközben a manó a kezénél fogva rángatta befelé a kastélykapun.

Agatha nyugodt léptekkel követte őket a kerten át. Fájdalmas pillantást vetett a szökőkút helye felé, aminek a romjait már teljesen eltakarították a házimanók, de a hiánya mégis keserű érzéseket ébresztett benne. Igyekezett, hogy ezt ne mutassa ki a többiek felé.

A lángoló fáklyák gyönyörű, hullámzó fénnyel fogadták őket az előcsarnokban. A rendtagok boldogak voltak, hogy visszaérhettek ide.

Harry másnap reggel korán ébredt, habár az éjszaka nem sokat aludt. Ahogy kinyitotta a szemét, megnyugtatta a bársonyfüggöny vörös színe, ami megtörte a hajnali nap beszűrődő sugarait.

Gyorsan felkelt és magára húzta a ruháit. Odalent, az ebédlőben senkit sem talált, és a kastély is üres volt még ezen a korai órán. Kilépett hát a tölgyfa kapun, és élvezettel hagyta, hogy a reggeli, csípős szél az arcához érjen. Sétálni volt kedve ma reggel – nem gondolni arra a harcra, ami már lezajlott, sem arra, ami csak ezután következik majd. Amint a kert ösvényeit járta, maga sem tudta, hogyan, de a kastély mögé került. A hátsó kertben már sokkal kevesebb fa állt, és inkább a tisztások voltak jellemzőek. Volt azonban egy változás: öt kereszt alakú fejfa állt öt kis dombon.

Agatha is ott volt. Az egyik sír előtt guggolt, és a kezében tartott valamit – Harry ilyen messziről nem látta, mit.

Vissza akart fordulni, hogy ne zavarja meg őt, de a nő észrevette, és hirtelen felé fordította az arcát. Intett Harrynek, hogy jöjjön közelebb, és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára. Harry szót fogadott, és lassan odaért Agatha mellé. A nő arca olyan szomorú volt, amilyennek Harry még sohasem látta, a szemei is kisírtak, és végtelen bánatot tükröztek, ahogy a sírkeresztet nézte – de nem látta. A kezeiben apró vadvirágokat tartott.

Harry habozott, és hogy ne kelljen Agatha tekintetét látnia, inkább a sír felé fordult. Ahogy elolvasta a feliratot, olyan érzése támadt, mintha szíven ütötték volna. Albus Dumbledore neve állt rajta.

–Két évvel volt fiatalabb nálam – szólalt meg hirtelen, rekedt hangon Agatha – Még a Roxfortból emlékszem rá… - elcsuklott a hangja, és inkább nem fojtatta.

Harry nem tudott megszólalni. Érezte, hogy az ő torkában is gombóc kúszik felfelé.

–Eddig nem volt időnk gyászolni – folytatta a nő, még mindig rekedten – Most talán van rá néhány percünk. Albus – szólította meg a halottat – örökre emlékezni fogunk rád, és mindarra, amit tettél. Te voltál az egyetlen közülünk, aki tényleg szembe mert szállni a gonosszal. Te voltál az, aki soha senki elöl nem hátrált meg. És mindig segítettél mindenkinek. Mindig megbocsátottál – Agatha hangja itt végleg elcsuklott, és újabb könnyek csordultak le az arcán.

Harry azt hitte, hogy a virágokat a sírra fogja tenni, de a nő felállt, kitárta karjait és behunyta a szemét. A fiúnak olyan érzése volt, mintha Agatha most lélekben nagyon messze járna. A szél felerősödött egy pillanatra, és a virágok szirmait letépve az öt sírdombra repítette. Mintha súgott volna valamit a szél, és az csak Agatha számára lett volna érthető.

Délben a nappaliban gyűlt össze a Főnix Rend. Mindenki elfoglalta megszokott székét, és üresen hagyták azokét, akik már soha nem fognak visszatérni. Voldemort Agatha mellett kapott helyet.

–Egy feladatunk van hátra – kezdte Agatha – a nővéreim ellen harcolni. Jó esetben elegen lennénk négyen, de mivel Melantho és Sado megnyerték maguknak a halálfalókat, ezért ti is fogtok kelleni, mert rájuk nekünk nem lesz időnk. A győzelmet sajnos nem vehetjük biztosra, de mindenképpen ki kell állnunk ellenük. Azt a kérdést szeretném feltenni nektek, hogy közületek ki az, aki hajlandó lesz újra szembeszállni a halálfalókkal?

Majdnem mindenki felemelte a kezét. Csak Ginny és Molly Weasley volt kivétel, és Agatha megértő bólintással egyezett bele a kimaradásukba.

–Remek. Ezek szerint elegen lesztek ti is. De van még valami – itt szünetet tartott, és csak egy hosszú sóhajtás után folytatta – Lucius Malfoy nagyon erős halálfaló, és őellene közületek is össze kell fognia néhány embernek.

–Nem akarom hallani annak a sátánnak a nevét! – fakadt ki Molly.

Agatha lehajtott fejjel, megjegyzés nélkül vette tudomásul a közbeszólást, de Voldemort nem állta meg szó nélkül.

–Pontosan az a céljuk, hogy ne merjétek kimondani a nevét! – mondta határozottan – Most ő veszi át a helyemet.

A bejelentést döbbent csend fogadta, és a rendtagok jó néhány percig nem is tértek magukhoz.

Majd Harry hitetlenkedve fordult Voldemort felé.

–Ugyanazzal az átokkal irányítják őt is, mint téged? – kérdezte.

–Dehogy – rázta a fejét a férfi – Lucius esetében nincs szükség arra az átokra. Ő veszi át a helyem – ismételte meg, – eredetileg is ez volt a terv, ha valami történik velem, csak ezt kettőnkön kívül senki nem tudta. Gondolom, Melantho is őt találta legalkalmasabbnak a feladatra.

Harry keze ökölbe szorult, de mielőtt válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és mindenki meglepetésére Draco Malfoy lépett be rajta.

Megjelenése hasonló reakciót váltott ki a rendtagok körében, mint a Grimmauld téri konyhában Voldemortté. Mindenki, még az egykori nagyúr is felpattant és pálcát szegezett rá. Egyedül Agatha nem emelte fel a sajátját.

Draco pontosan ilyen fogadtatásra számított, és fel is készült rá.

–Mit keresel itt? – kérdezte hitetlenkedve Agatha.

–Én a Nagyúrnak esküdtem hűséget – válaszolt Draco határozottan.

Agatha Voldemortra mosolygott, és halkan megjegyezte:

–Jó lenne, ha ezt a többi halálfaló is tudomásul venné – mondta, majd hangosabban folytatta – Voldemort most velünk van. Őt követve te is csatlakoznál hozzánk?

Draco jól láthatóan nyelt egyet, majd bólintott, de nem szólt egy szót sem. A nő vesébe látó pillantást vetett rá.

–Akkor ülj le közénk! – mondta végül Agatha, és maga mellé varázsolt egy széket.

Draco, mint aki hirtelen az oroszlán barlangjában találja magát, nagyon bizonytalan léptekkel indult el arra, és a rendtagok figyelő szemeinek kereszttüzében félszegen leült a szék szélére.

–Engedjétek le a pálcáitokat – szólt könnyedén Agatha, miközben maga is helyet foglalt – Draco nem hazudik. Ha másképp lenne, a kert sem engedte volna be, vagy a kastélyban szólalt volna meg a riasztó. Megbízhatunk benne.

A rendtagok, elsőként Voldemort követte a nő példáját, majd lassan a többiek is napirendre tértek az eset fölött, bár még mindig bizalmatlanul méregették az új jövevényt.

–Honnan tudod a nevem? – kérdezte halkan Draco.

–Sajnos úgy áll a helyzet, hogy a Malfoyok nevét mindörökre megjegyeztük – válaszolt hasonló hangerővel Agatha.

–Én nem az apám vagyok! – csattant fel Draco.

–Ezt tudom. Apáddal valószínűleg nem így viselkednénk. – a nő hangja nyugodt és hűvös maradt – De úgy tűnik, hogy te valóban hűséges halálfaló vagy.

–Ahhoz maradok hűséges, akinek hűséget esküdtem – jelentette ki a fiú – És ez által segítek a Főnix Rendnek, ha az elfogadja a segítségemet.

–Miben tudnál te segíteni? – kérdezte Harry.

Draco mintha nem hallotta volna a kérdés gúnyos hangvételét, készségesen válaszolt:

–Három nap múlva az apám átveszi a Nagyúr szerepét. Addig a halálfalók felkészületlenül érné egy támadás, de arra számítanak, hogy a Négyek Szövetsége csak jóval később fog megalakulni, ezért roppant ráérősen veszik az ügyet. De ha támadnak, akkor Melantho és Sado is jelen lesz, és most nem fognak elkésni – Draco elhallgatott, és várakozóan nézett körül.

A nappaliban felélénkülő suttogás hallatszott, majd Agatha zengő hangja töltötte be a szobát.

–Azonnal hadüzenetet küldünk a nővéreimnek. A csata helyszíne ezúttal semleges terület kell, hogy legyen, és erre a legalkalmasabb a Roxfort. Ha valóban így áll a helyzet, akkor holnap már sor is kerül az ütközetre – Agatha végighordozta a tekintetét a jelenlevőkön, de senki nem ellenkezett – Voldemort, Harry, Perselus, készen álltok?

Az említettek egy emberként bólintottak.

–Holnap éjfélkor legyen hát. Melantho meg fog felelni a kihívásnak.

Agatha egy pergament és pennát vett elő, és ott az asztalnál neki is látott a levélírásnak. Csakhamar kész is lett vele, és kis hengerbe csavarta a pergament.

–Nem bízhatjuk egy bagolyra ezt az üzenetet – szólalt meg.

–Majd én elviszem – ajánlkozott Draco.

–Nem – rázta a fejét Agatha – ha te mennél, akkor azonnal lebuknál a nővéreim előtt, és valószínűleg megölnének. Valaki más kell.

–Én megyek – szólalt meg Bill Weasley.

Agatha bólintott.

–Gyere velem – mondta neki, és Billel a nyomában kiment a nappaliból.

A második emeletre mentek fel, egészen a folyosó végéig, ahol egy falikárpit mögött rejtekajtó nyílt. Bill úgy gondolta, Agathán kívül senki sem tudott róla, és ahogy az ajtó kitárult, igazolást vélt nyerni a feltevésére.

Odabent a legelképesztőbb feketemágiás holmik sorakoztak. Tiltott bájitalok tiltott hozzávalói, félelmetes kinézetű dobozok, amelyek ki tudja, mit rejtettek, kígyót mintázó szelencék, fekete kardok, és az ajtóval szemben a falon kifeszítve Agatha régi talárja, melyen a Griffendél Nővérek jelképe díszelgett.

A nő most a fal mellett álló, riasztó kinézetű szekrényhez lépett, és az egyik fiókjából kivett egy ezüst nyakláncon függő, oroszlánt és kígyót formázó medált. Gyorsan visszadugta a fiókot, és az ajtóban tátott szájjal álló Billhez lépett.

–Ha ez rajtad lesz, Melanthóék tudni fogják, hogy én küldtelek, és nem fognak bántani. Aki ezt a jelvényt viseli, ahhoz a halálfalók nem mernek nyúlni, szóval biztonságban leszel.

Bill némán bólintott. Agatha a nyakába akasztotta a nyakláncot, és a kezébe nyomta a levelet.

–Ne késlekedj vele, vidd el minél hamarabb! – mondta még neki.

Bill azonnal engedelmeskedett, és sietve indult el a folyosón.

Agatha utoljára visszanézett a szobába és gondosan becsukta az ajtót maga mögött. A falikárpit magától visszalebbent a helyére, mintha semmi sem lenne mögötte.