20. fejezet - Hadüzenet

Billnek sikerült egyenesen a Mardekár kastély elé hoppanálnia. Kezében szorosan markolta a medált, amit Agathától kapott, majd hosszú sóhajjal engedte el. Annak ellenére, hogy aznap szikrázó napsütés volt, a kastély tömör vaskapuja félelmet ébresztett benne. Bill már kezdte bánni, hogy vállalkozott a küldetésre.

Lepillantott a kezében tartott pergamentekercsre. Mi lenne, ha nem adná át? Akkor is sor kerülne az ütközetre, csak akkor valamivel később, és már a halálfalók is teljesen felkészülnének.

Mielőtt azonban teljesen végiggondolta volna ezt, a mellkasán felizzott a medál, és a kapu kinyílt, épp csak annyira, hogy a férfi beléphessen rajta.

Bill nyelt egyet, és átment a kapu nyílásán. Az döngve zárult be mögötte, és ezzel egyidejűleg tíz pálca szegeződött rá. Az őrök fenyegetően figyelték őt.

–Incarcerandus! – hallatszott egyszerre több helyről is, és Bill felé három kötél indult el. Ahogy elérték őt, egy pillanatra megkötözték, de utána ártalmatlanul hullottak le róla.

A férfi erre meglepődött és egyben megkönnyebbült, de nem volt ideje ellentámadásra, mert az egyik halálfaló egy Cruciatus-átkot indított el felé. A medál ismét felizzott, és az átok néhány centire Bill előtt elenyészett.

A halálfalók megdöbbentek ennek látványától, és majdnem mind félelemmel vegyes tisztelettel bámultak Billre. Az ifjú Weasley halványan elmosolyodott a helyzet abszurditásán.

–Mit akarsz itt? – kérdezte mogorván az egyik halálfaló.

–Neked semmi közöd hozzá. – válaszolt felbátorodva Bill – Majd az úrnőidnek elmondom.

–Jelentsétek be, hogy vendégünk van – szólt hátra mézesmázos hangon egy másik halálfaló – Az Úrnők örülni fognak…

Erre ketten megfordultak, és futólépésben távolodtak a kastély felé.

Billnek most volt ideje jobban szemügyre venni a kertet és a távolban magát a kastélyt. A fák csak elszórtan álltak, és mintha halottak, csonkák lettek volna. Sokkal inkább jellemző volt a kertre, hogy mindenhol ragyogó, zöld fű nőtt, amiből itt-ott egy-egy vadvirág bukkant elő. Az épület ilyen messziről hideg, vaskemény erődnek tűnt.

A két halálfaló csakhamar visszatért.

–Fogadnak téged – szólt az egyik, kissé zihálva – Indulás!

A többiek csak bólintottak, és körbevették Billt. A tíz pálca még mindig egyenesen rá szegeződött, de a férfi mégis biztonságban érezte magát, hisz a nyakában függő medál eddig minden átkot megtört, ami őt vette célba.

A kastély lépcsőin Bill olyan könnyedén lépkedett fel, mintha semmi oka nem lenne a félelemre. A kaput az egyik kísérője tárta szélesre, így a csoport együtt léphetett be rajta.

A Nővérek egy kisebb teremben vártak rájuk. Melantho eddig egy kényelmes karosszékben nyújtózott el, míg mellette ülve a húga idegesen topogott a cipőjével a padlón. Ahogy a halálfalók és Bill beléptek, Melantho azonnal felpattant.

–Mit akarsz? – dörrent rá Billre, miközben szigorú szemmel mérte végig.

Bill abban a biztos tudatban válaszolt, hogy a medál megvédi majd minden támadástól.

–Egy üzenetet hoztam a Főnix Rendtől és Agathától – mondta, és könnyedén átnyújtotta a pergament Melanthónak. Elkapta Sado pillantását, aki még mindig a fotelban ülve szemlélte az eseményeket – mintha most nagyobb óvatosságra intette volna…

Melantho rosszallóan vonta össze a szemöldökét, miközben átvette a tekercset, rákoppintott a pálcájával, mire az szétnyílt a kezében.

Semmiféle reakciót nem lehetett leolvasni az arcáról, miközben elolvasta a küldeményt, majd végül fanyar tekintettel nyújtotta át Sadónak.

–Ez Agathára vall… - jegyezte meg Sado, mikor letette a pergament.

–A válasz? – kérdezte Bill türelmetlenül. Bármennyire is nem ijedt meg a Nővérektől, valami azt súgta neki, hogy jobban jár, ha minél hamarabb távozik innen – lehetőleg sértetlenül.

–Elfogadjuk a kihívást – mondta Melantho, majd elhúzta a száját – de téged nem engedhetünk el így… - megsuhintotta a pálcáját, mire Bill lábai mintha a földhöz ragadtak volna – nem bírta megmozdítani őket. Megkövülten állt Melantho harsány nevetése közben, majd a nő egy újabb pálcaintéssel hanyatt döntötte őt.

Ekkor az egyik halálfaló szólalt meg.

–Kegyes Úrnőm, véleményem szerint a küldött jobb bánásmódot érdemel. Semmi rosszat nem tett ellened…

–Elég! – vágott a szavába Melantho – Azt teszek ezzel a szemtelen patkánnyal, amit akarok!

–Mégsem kellene halálra ijesztened – jegyezte meg hangosan Sado, és határozott mozdulattal felállt a fotelból.

–Különben? – húzta fel a szemöldökét Melantho.

–Különben kiállhatsz egyedül Agatháék ellen – a fiatalabbik nővér hangja szelíden csengett, mégis elegendő fenyegető erővel bírt ahhoz, hogy Melantho az ég felé rántva megszüntesse az átkot. Bill nehézkesen feltápászkodott.

–Hogy mersz fenyegetni? – kérdezte Sado felé fordulva.

–Nem kötelességem a te oldaladon harcolni! – válaszolt az dacosan.

–Mi mást tehetnél? – Melantho pálcája most feléje fordult.

–Hagyhatnálak téged egyedül trónolni a halálfalók között, és csak várni, hogy oldd meg ezt a helyzetet, ahogy tudod. A te bajod. Te hergelted fel Agathát annyira, hogy ellened forduljon. Én nem tettem ellene semmit.

–Elég legyen! – mennydörögte Melantho.

A halálfalók döbbent csendben hallgatták űrnőik szóváltását.

Lassan kinyílt az ajtó, és belépett rajta Lucius Malfoy.

–Úrnőm – hajolt meg mélyen, és egy oldalpillantást vetett Billre, majd úgy egyenesedett fel, hogy már Melantho szemébe nézett – kintről hallottam a beszélgetéseteket, és szerintem a Te kezedből valóban túl nagy kegy a halál ennek a mocskos Weasley-ivadéknak. Bár egy ilyen vörös patkány azt sem érdemli meg, hogy a világon legyen.

–A Weasleyk segédkeztek ennek a világnak a felépítésében, de mit tettek a Malfoyok? – kérdezte dacosan Bill.

–Ismerjük egymást, kölyök? – lépett közelebb Lucius az ifjúhoz.

–Nem nehéz megismerni egy ilyen görényt. Nem csak a színéről, hanem a szagáról is – messziről bűzlik. Különben is…

–Különben is?

–Hasonlít arra a fiúra. – nyögte Bill, bár érezte, hogy ezt már végképp nem kellene mondania.

–Miféle fiúra? – kérdezte Lucius fagyosan.

–Senkire…

–Veritas! – kiáltott Melantho, és a pálcájából fekete fénysugár lövellt ki, ami egyenesen Bill mellkasába ütközött –Halljam, milyen fiú?

–Draco Malfoy… – nyögte Bill.

–Gratulálok, Lucius! – fordult Melantho a férfihoz, aki most még sápadtabb volt, mint általában – Ha jól emlékszem, biztosítottál minket afelől, hogy a fiad ugyanolyan hűséges, mint te. Ezek szerint tévedtél, ami pedig büntetést érdemel.

Lucius egy kissé megremegett Melantho tekintetében, de aztán összeszedte magát.

–A fiam az én tudtom nélkül lett áruló. Nem vállalhatok felelősséget érte.

–Elég nagy szégyent hoz a családodra, nem gondolod?

–De igen, Úrnőm… – hajtotta le a fejét Lucius.

–Majd később még foglalkozom veled – mondta neki fenyegető hangon, majd ismét Billhez fordult – Akkor hát viheted a hírt.

Sado is bólintott, mire Bill megfordult, és az ajtó felé indult.

–Állj! – szólt utána Melantho – Nem mehetsz el így…

Bill értetlenül fordult vissza.

–Blasirotus! – mondta a nő, és Bill felé egy ezüstös fénycsóva indult. Mikor elérte őt, kissé megtántorodott tőle, de mást nem érzett. Kissé megzavarodott.

–Fogadd az ajándékom bizonyítékul, hogy a Sötét Oldalon jártál, és hálánk jeléül a segítségedért – mondta végtelenül gúnyosan Melantho.

Bill rájött, mire volt jó az átok, mikor a szemben lévő falon egy tükörben megpillantotta saját magát. A haja, mely eddig vörös volt, mint az összes Weasley-nek, most olyan feketére változott, amilyen a Nővéreké is…

–Most már mehetsz – tette hozzá a nő. Sado megrovóan nézett rá, de most nem tette szóvá fenntartásait.

Bill menekülésszerűen hagyta el a szobát. Melantho intésére két halálfaló utánament, hogy kikísérjék a kastély területéről. Ők már nem bánthatták – a medál hatalmát csak a Nővérek törhették meg.

A terem ezalatt kiürült, az őrök visszamentek a helyükre, Sado búcsút intett, és ő is kilépett az egyik rejtekajtón, és csak Lucius és Melantho maradtak benn.

Melantho visszaült a kényelmes karosszékbe, Lucius pedig nem mert távozni, bár úgy tűnt, nem okoz neki különösebb kellemetlenséget a nő társaságában maradni.

–Mit gondolsz, milyen büntetést érdemelsz? – kérdezte nagy sokára a nő.

Lucius habozott.

–Amit parancsolsz, Úrnőm, megteszem… – hajolt meg a férfi.

–Nem vagyok kíváncsi a közhelyekre – legyintett Melantho.

–Mit mondhatnék? – kérdezte Lucius.

–Bármit. Szabd ki magadra a büntetést. Nekem nincs kedvem még ezzel is foglalkozni.

Lucius nem válaszolt. Hosszú, kínos csend következett, mialatt a nő a plafont bámulta. Végül a férfi összeszedte magát, és egy lépéssel közelebb lépett Melanthóhoz.

–Visszaszerzem Dracót – mondta végül.

–Ez csak természetes – vont vállat Melantho, és végre a férfi szemébe nézett.

Lucius megborzongott. A fekete, izzó szemek végtelen bölcsességet és szikrázó gyűlöletet tükröztek. Nem olyanok voltak, mint azt a férfi ennek előtte elképzelte volna. Hiszen még jóformán sosem nézett bele ennyire közelről Melantho szemébe – esetleg egyszer, azon az éjszakán, amikor a nő kinevezte őt a halálfalók új vezérének.

–Mit kívánsz még? – kérdezte, megrázva magát.

–Öld meg a feleségedet! – adta ki a parancsot Melantho.

Lucius meghökkent egy pillanatra, de aztán határozottan bólintott.

–Meglesz, Úrnőm – mondta – És engedelmeddel, ezzel fogom lépre csalni Dracót. Még ma visszaszerzem neked…