22. fejezet - A legerősebb szövetség

Mikor Voldemort és Piton visszaértek a Griffendél kastélyba, Agatha már türelmetlenül várta őket.

Amint a két férfi belépett, Agatha felpattant. Az első emeleti nappaliban voltak, és hármukon kívül még Hermione és Harry tartózkodtak odabent. Pitonnak első dolga volt letenni a még mindig alélt Narcissát a kanapéra. Agatha felhúzott szemöldökkel figyelte.

–Felesleges megkérdeznem, hogy merre jártatok, igaz? – kérdezte. Voldemort fáradt mosollyal válaszolt.

–Hol van Draco? – kérdezte halkan Hermione.

–A Nővérek elvitték – válaszolt keserűen Piton, és nem nézett a lány szemébe.

–Hogy történt? – szegezte neki a kérdést Agatha.

Piton egy sóhajjal feléje fordult, és elmesélte, hogyan csalták tőrbe a fiút és általa őket is majdnem. Agatha figyelmesen, közbeszólás nélkül hallgatta, de legszívesebben azonnal Draco után rohant volna. Végül fáradtan dőlt hátra a fotelban, Voldemort mellett.

–Ettől féltem… Ha Melantho elkapta Dracót is, akkor…

–Hogyan? – kapta fel a fejét Voldemort.

–Négy száll szembe néggyel – mondta Agatha.

Voldemort lassan bólintott, Harry viszont értetlenül bámult kettejükre.

–Ők is…

–Igen – válaszolt határozottan Voldemort – Ezek szerint Melantho megfejtette a jóslat teljes tartalmát, és az embereket is megszerezte hozzá. Lucius és Draco velük vannak. Ellenük kell majd kiállnunk. Csak egyvalami hiányzik még…

Várakozásteljesen Agathára nézett. Az nem késett a válasszal.

–Az elemek erejével fogunk harcolni. Vagyis egy-egy elem erejének birtokában leszünk. – magyarázta.

–Tudni lehet már, hogy kié melyik lesz? – kérdezte Harry.

Agatha tanácstalanul csóválta a fejét.

–A helyszínen ki fog derülni, ha addig nem is.

–Kösz… Ettől most megnyugodtam. – mondta a fiú. Hermione aggódóan nézett rá.

–Biztos sikerülni fog… - biztatta – elvégre eddig sikerült legyőznöd… - Voldemortra pillantott, és inkább nem folytatta. A férfi fáradtan elmosolyodott.

–Nem aggódom Harryért. Sokkal inkább Draco miatt…

–Igen… Csak tudnám, Melantho hogy akarja rávenni őt, hogy az ő oldalán harcoljon – sóhajtott Agatha.

Voldemort arca keserű fintorba rándult.

–Megtalálja a módját…

Agatha szinte ijedten nézett rá.

–Azt nem tenné meg...

–Gondolod? Nem hinném, hogy most bármi visszatartaná.

–Ha más nem, Lucius megpróbálná megakadályozni, és akkor máris bomlik a szövetségük. Az övék éppolyan pengeélen táncol, mint a miénk.

–Malfoy nem fog közbeszólni – morogta Piton – Elég hatalomvágyó ahhoz, hogy a fiát is feláldozza.

A férfi aggódóan figyelte Narcissa mozdulatlan arcát. Voldemortnak valami szemet szúrt.

–Igaza volt Luciusnak? – kérdezte hirtelen, Pitont fürkészve – Tényleg közöd van hozzá?

Piton most sem válaszolt, csak elvörösödött. Voldemort arcán diadalittas vigyor terült szét.

–Lám-lám, Mrs Malfoy félrelépett volna?

Piton végre a szemébe nézett, de tekintete lángolt a dühtől.

–Ha annyira tudni akarod, nem volt köztünk semmi.

–Legalábbis semmi tettlegesség, igaz? – kérdezett rá Voldemort, aki roppant mód élvezte a helyzetet. Agatha és Hermione nem tudták eldönteni, hogy nevessenek-e a két férfi civakodásán, vagy megpróbálják kibékíteni őket. Agatha végül az előbbi mellett döntött.

–Mi közöd van hozzá? – vált végképp ellenségessé Piton hangja.

–Ne most kapjatok össze… – szólalt meg halkan Harry – Egy nappal a csata előtt nem kellene összevesznünk…

–Még azt sem tudjuk, hogy Melanthóék elfogadták-e a kihívást – nézett Voldemort Agathára.

–Bill visszajött. – bólintott a nő, majd mosolyogva hozzátette – Ja, és jól áll neki a fekete haj…

–Micsoda? – prüszkölt Voldemort.

–Gondolom, Melanthót humoros kedvében találta…

Piton rosszallóan összevonta a szemöldökét, miközben a nevető Voldemortra nézett.

–Merre van Bill? – kérdezte.

–Nem tudom – vont vállat Agatha – azt hiszem, elment lefeküdni. Nagyon kimerültnek tűnt.

–Azt nem csodálom – bólintott Voldemort – Egy kis kiruccanás a Mardekár kastélyba... Még engem is megviselt volna.

–Pedig te gyakran jártál arra – somolygott Agatha.

Voldemort nem válaszolt.

–Narcissának mi legyen a sorsa? – kérdezte Piton a beálló csöndben.

–A legjobb lesz, ha felvisszük az egyik szobába – válaszolt Agatha – talán valakinek mellette kellene maradnia.

–Az ijedségnél nem lehet nagyobb baja – nyugtatta meg Voldemort – de a legjobb lesz neki, ha nem lesz egyedül, mikor felébred.

–Majd én vigyázok rá – jelentkezett Piton.

–Ki hitte volna… - mondta Voldemort, ügyelve rá, hogy a professzor ne hallja szavait.

*

A délután éjszakába fordult. A hálószoba ablaka az égbolt csillagokkal gazdagon megszórt részét mutatta.

Agatha és Voldemort egymással szemben ültek, a nő az ágyon, a férfi egy karosszékben. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a másik halk sóhajait is hallották.

Órákon át beszélgettek. Szóba került köztük a jóslat tartalma, Draco, majd később, miután ráuntak az aggasztó témákra, új témát hoztak fel. Nevetgélve nosztalgiáztak Voldemort gyerekkoráról. Agatha épp olyan jól emlékezett a férfi régi csínytevéseire, mint ő maga. Szinte észre sem vették, ahogy rájuk esteledett, és bár mindketten tudták, hogy másnap életük egyik legnehezebb napja vár majd rájuk, mégsem hozták fel, igyekeztek nem is gondolni rá.

Csak nagy sokára, mikor már odakint a hold is feljött, akkor hallgattak el. Úgy érezték, most, egyetlen este alatt mindent megbeszéltek, amit az elmúlt ötven év alatt elmulasztottak.

Egyetlen téma nem került fel, pedig arra mindketten gyakrabban gondoltak, mint az elmúlt, régi napokra, vagy a közelgő, mindent eldöntő csatára.

A szobában égő egyetlen pislákoló fáklya fénye csak halványan világította meg őket. Színek, formák nem léteztek számukra. Hosszan, mélyen néztek egymás szemébe, pislogás, rezdülés nélkül. Ebben a néhány, óráknak tűnő másodpercben többet mondtak el, mint előtte szavakkal.

Voldemort felállt a karosszékből. Agatha nem mozdult, csak a férfira emelte tekintetét, és várakozásteljesen nézett rá. Voldemort megesküdött volna, hogy Agatha pillantása egy hangyányi cinkosságot hordoz.

Lassan, nagyon lassan ment egyre közelebb hozzá, amíg csak néhány centire volt tőle. A nő ekkor felállt, s szemük így majdnem egy magasságba került.

Egyikük pillantása sem tükrözött izgalmat, csak mérhetetlen, feszítő vágyat. De még nem mozdultak. Vártak. Nem volt miért sietniük. Még mindig egymás szemébe néztek, de már nagyon feszült a húr.

Abban a pillanatban, ahogy Voldemort keze szinte magától felemelkedett és megérintette Agatha karját, felszabadult a varázs. Néhány pillanat alatt, szenvedélyesen, egymás testét követelve vetkőztették le a másikat. Hirtelen nem volt idő semmire. Vágyuk kis híján felrobbantotta őket.

Nem tudták volna megmondani, hogy kerültek az ágyra, csak azt tudták, hogy végig a másik bőrét érezték a bőrükön, a másik ízét az ajkukon, szoros ölelésben tartották egymást, félve az elszakadástól, rettegve a távolságtól.

Csókjaik mélyek voltak, szenvedélyesek, követelőzők, kezük csakhamar felfedezte a másik testét.

Agatha halk, kéjes sikolyt hallatott, mikor Voldemort beléhatolt. Élvezettel hallgatta a férfi apró nyögéseit. Ahogy Voldemort előre-hátra mozgott, a nő észveszejtő mámorában körmeivel végigszántott szerelme hátán. Senki más nem létezett, eltűnt körülöttük a szoba, elveszett a világ, csak Agatha és Voldemort élt, egybeforrva, a semmi közepén, halk sikolyok, apró nyögések hangjai, és milliónyi, erős érzés: szenvedély, vágy és gyönyör.

Nem tudták volna megmondani, meddig tartott az egész. Ők néhány pillanatnak érezték mindössze, de ettől még akár órákon át is tarthatott. Kimerülten, egymást szorosan átkarolva feküdtek az ágyon, az álom és az ébrenlét küszöbén. Még mindig nem szóltak egy szót sem, szemük intéséből értették egymást.

Így is aludtak el végül, egymás ölelésében. Békésen szuszogva feküdtek egymás mellett, és ha valaki most látta volna őket, azt hihette, hogy ez a két ember soha nem élt át háborút, soha semmi rossz nem történt velük, mindig együtt lehettek, amikor csak akartak, és főként: soha nem kellett egymás ellen harcolniuk.