23. fejezet - Animus tuus antiquo mea est!

Melantho a nappaliban ült, kényelmesen elhelyezkedve egy fotelban, Sado pedig mellette. Egyikük sem szólalt meg, bár a fiatalabb nővér türelmetlennek tűnt.

Nem kellett sokáig várniuk, hamarosan Lucius lépett be.

Melantho fölállt és a férfi mellé lépett.

–Úrnőim! – hajolt meg Malfoy, majd gyorsan ki is egyenesedett.

Melantho odalépett hozzá. Lucius lehajtotta a fejét, de a nő nem hagyta. Kezével gyengéden felemelte a férfi állát, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Azonnal észrevette a változást.

–Tom műve? – kérdezte félig nevetve. A férfi bólintott, és Melantho most már nem is próbálta eltitkolni, hogy jól mulat – Ez jellemző rá. Jól áll…

Lucius egy újabb főhajtással válaszolt, mire a nő hátat fordított neki, és eltávolodott tőle.

–Sikerült? – kérdezte hátraszólva a válla fölött.

–Draco itt van – válaszolt Sado a férfi helyett.

–Tehát segítettél neki? – kérdezte megrovóan Melantho a húgától, de nem várt választ. Helyette ismét Luciushoz fordult – És a feleséged?

–Ő… – kezdte Malfoy, de jól láthatóan habozott – A Nagyúr…

–Áhh… ­– húzta fel a szemöldökét Melantho – Szóval ott találkoztál vele?

–Igen, Úrnőm – válaszolt Lucius, de már némi félelemmel a hangjában.

–Azt hittem, képes vagy szembeszállni vele – mondta becsmérlően Sado, de a nővére egy pillantással elhallgattatta.

–Nem volt egyedül – mentegetőzött Lucius.

–Miért, ki volt vele, akivel nem tudtál elbánni? – gúnyolódott Melantho, majd kissé enyhébbé vált a hangja – Csak nem Agatha?

–Nem, Úrnőm. – hajtott fejet ismételten Lucius – Piton…

–Azt akarod mondani, hogy Pitonnal nem vagy képes elbánni? Többet vártam tőled, Lucius. Sokkal többet – Melantho szeme most szikrákat szórt.

–Kegyes Úrnőm, nem tehetek róla… Túlerővel kellett szembeszállnom…

–Újra kérdezem: mi van a feleségeddel?

–Elvitték…

Melantho tajtékzott.

–De Draco itt van – próbálta nyugtatni Sado – Ő kell nekünk, nem pedig Narcissa.

–Hát persze… – mondta egész nyugodt hangon Melantho ahhoz képest, hogy majdnem felrobbant a dühtől – Négyen meg vagyunk mi is. Ajánlom neked, Malfoy, hogy a fiad ne akadékoskodjon… – váltott fenyegető hangra a nő.

Lucius újfent meghajolt, mire Melantho még dühösebb lett.

–Ne hajlongj folyton! – parancsolta, majd válaszra sem várva elsietett az ajtó irányába, és egy pillanat múltán már a folyosón volt.

*

Draco egy sötét szobában, egy székhez kötözve ébredt fel. Ahogy erővel felemelte a fejét, egy ablakra esett a pillantása, ami mögött csak a csillagos eget látta. De nem volt egyedül a szobában.

Kicsit oldalra fordította a fejét, és megrémült egy pillanatra. Magas, vékony nő, fekete hajjal és ugyanolyan szemekkel, s felettébb gúnyos arccal… Melantho Griffendél volt az. A nő pálcája pontosan Draco szívére szegeződött.

A fiú behunyta a szemét. Hátha csak egy rémálom… Hátha fel sem ébredt még…

Ismét kinyitotta a szemét, de Melantho nem tűnt el. Minden kétséget kizáróan valódi volt.

–Milyen érzés felébredni? – kérdezte a nő végtelenül gúnyos hangon.

Draco nyelt egyet, de nem válaszolt. Mit felelhetett volna?

Milyen céljai lehetnek vele a nőnek? Ha meg akarja ölni, akkor miért hozatta ide?

–Miért váltál árulóvá? – kérdezte Melantho.

–Nem vagyok áruló – nyögte Draco. A szavakat nagyon nehéz volt megformálnia, pedig az indulata megvolt hozzá, hogy ha kell, akár puszta kézzel essen neki a gyűlölt alaknak.

–Dehogynem… Megszegted az esküdet, amikor Agathához rohantál elmesélni, hogy mire készülünk…

–Nem magának esküdtem hűséget – vágott közbe Draco.

–Hanem? – húzta fel a szemöldökét Melantho – Tudnod kell, hogy Tom által bizony nekem...

–Hazugság! – csattant fel a fiú, és még folytatta volna, de a nő gúnyos-megvető arca belefojtotta a szót.

–Nem, Draco, nem hazudok. Miért tenném? Tom – vagy ahogy te nevezed – a Sötét Nagyúr az én irányításom alatt állt. Szomorú, hogy eddig nem tudtál róla…

–Nem! Elég volt… - suttogta Draco, pedig kiabálni szeretett volna.

–Tom az én utasításaimat követve gyűjtött halálfalókat – folytatta szenvtelenül Melantho – Mikor beavatott, te is az én alattvalómmá váltál.

Draco már meg sem bírt szólalni, annyira gyűlölte az előtte álló nőt. Nem akart hinni neki, mégis érezte, hogy igazat mond – de ez az érzés végtelenül keserű volt.

Melanthóra nézett. A nő szemében a gúny és a lenézés mellett most mást is látott: kíváncsiságot.

–Mit akar velem? – kérdezte halkan Draco. Ordítani akart. Megtámadni, megölni a nőt. De nem volt egy jottányi ereje sem. Azon kívül hiába ellenkezett volna, a nő mindenképpen azt tesz vele, amit csak akar. Össze kell szednie magát. Ellen kell állnia neki.

–Melantho nem sietett válaszolni. Hosszan nézett a fiú szemébe, és a hangja sokkal lágyabbá, csábítóbbá vált, ahogy megszólalt.

–Csak annyit kérek tőled, hogy az én oldalamon harcolj holnap. Csak a segítségedet kérem a végső csatához.

–Soha nem kapja meg…

–Pedig megteszed majd – mosolyodott el kegyetlenül a nő – Mégpedig örömmel.

–Nem… - suttogta Draco.

–Ismerd be magadnak, hogy ezzel, úgy mint eddig, a sötét oldalt fogod szolgálni. Neked a Sötét Nagyúr mellé kell állnod, aki jelen esetben az apád.

Lucius ebben a pillanatban lépett be a szobába. Meghajolt Melantho előtt.

–Jutottál valamire vele, Úrnőm? – kérdezte alázattal.

Melantho megrázta a fejét.

–Nagyon makacs fiad van, Lucius – mondta némi elismeréssel a hangjában – Nem hallgat rám. De jó, hogy jöttél. Talán több eredményre vezet, ha te próbálod meggyőzni őt. Elvégre a te fiad.

Lucius bólintott és Draco elé lépett. Melantho arrébbment.

–Fiam – szólította meg. Draco soha életében nem hallotta őt ilyen kedves hangon beszélni. De ez most sokkal inkább riasztó volt, mint megnyugtató.

–Hallgatnod kellene az Úrnőre – folytatta Lucius – Csak jót akar neked…

Draco rekedtes kis nevetést hallatott.

–Jót, ő? Soha senkinek nem akart jót. Csak pusztulást akar látni – gyűlölködve Melanthóra meredt, aki még mindig rászegezve tartotta a pálcáját.

–A helyed akkor is mellette van. Jobban mondva mellettünk.

–Az én helyem a Nagyúr mellett van – ellenkezett Draco, és kicsit határozottabbá vált a hangja – aki nem te vagy, Apám. A Nagyúr továbbra is Lord Voldemort.

Draco életében először vette szájára a Sötét Nagyúr valódi nevét, de most szükségesnek érezte kimondani. A hatás nem maradt el: Lucius hátrahőkölt, Melantho viszont összehúzta a szemét.

–Nem hittem volta, hogy ennyire ostoba vagy, Draco – mondta az idősebbik Malfoy, miután összeszedte magát. Már a hangján sem tudott uralkodni, az a szokott fagyossággal csengett – Nem bölcs dolog kimondani az Ő nevét ebben a házban…

–Az ő jelét viselem a karomba égetve, ahogy te is, Apám! – Draco hangja visszanyerte teljes erejét, ahogy ezt mondta. Már tudott kiabálni. Már nem volt olyan gyenge, mint eddig.

Luciust azonban nem hozták zavarba ezek a szavak.

–Ő már egy bukott úr, akinek a helyére újat kell állítani. De most nem azért jöttem, hogy ezt megvitassam veled. Hanem mert ebben a harcban neked is szembe kell szállnod vele.

–Miért pont én? Miért vagyok olyan fontos?

–Hogy kérdezhetsz ekkora ostobaságot, Draco? – szólalt meg türelmét vesztve Melantho, majd Luciusra pillantott. A férfi azonnal folytatta.

–Ugye tudod, fiam, hogy ki lesz az a négy, akik ellen kell harcolnunk?

Draco úgy érezte, mintha súlyos kő mászna a gyomrába.

–Soha nem fogok harcolni ellenük – jelentette ki, bár a hangja több félelmet tükrözött, mint magabiztosságot.

–De bizony, fogsz – mondta a dühtől remegő hangon Melantho – méghozzá, mint említettem, örömmel teszed majd. Állj félre, Lucius! – parancsolta. A férfi vagy nem mert, vagy nem is akart ellenkezni. Két lépést hátrált, így újra Melantho állt Draco előtt.

– Animus tuus antiquo mea est! – mondta.

Dracóban felrémlett a Nagyúr, Lord Voldemort mostani arca, amely nem volt többé kegyetlen, csupán hatalmas, nem komor, hanem vidám.

Így érte el őt az átok.

Eltűnt a kép. Mindörökre. Csak a gyűlölet maradt.

–Kit szolgálsz, Draco? – hallotta ismét Melantho hangját, amely most úgy tűnt, olyan édes, mint a méz.

–Téged, Úrnőm – mondta, de a hangja valahogy furcsán csengett.

–Nincs már szükség a kötelekre – mondta Melantho, és pálcájának egyetlen intésével eltüntette Draco béklyóit. A fiú felállt. Visszakapta a pálcáját. Melantho mosolyogva nyújtotta át neki.

Erősnek érezte magát. Olyan erősnek, mint még soha. Megszűnt a bizonytalanság. Megszűnt a félelem. Megszűnt a szeretet is.

Lucius kissé félve, mégis határozott elégedettséggel szemlélte fiát.