3.

Az irodaház legfelső három emelete a Tanácsé. A lift csak az alsó emeletig visz fel, az utolsó két emeletet csak lépcsővel lehet megközelíteni. A legfelsőn a mágus király rezidenciája, a középső emeleten a Tanácsterem és a Bíróság van. Az alsón pedig azok az irodák vannak, amik a felső vezetéshez tartoznak. Nekem az utóbbi kellett, és mertem remélni, hogy feljebb nem kell mennem.
Az irodák útvesztőjében megkerestem Paul Nortonét és benyitottam. Paul ötvenesre öregedett mágus. Lehetetlen megállapítani, hány éves egy mágus vagy boszorkány, mert a Város felgyorsít, a mágia meg konzervál. Persze ez még nem jelenti azt, hogy ne öregednénk. Halhatatlanok vagyunk, az igaz, de a leggyengébb láncszem a mágus, egy ideig még megtudjuk akadályozni, hogy rendes tempóban változzon a külsőnk, de ha valaki csak a Városban tengeti az életét, elkerülhetetlen, hogy ne vesszen el a fiatalsága. Paul és Shane pont ez a kategória, az ő munkájuk ideköti őket, és hiába fognak még leélni évszázadokat, ha elkerülik az erőszakos halált, attól még szépen lassan megöregszenek, ráncosodnak.
Shane éppen ezért utál annyira, többek között. Mert az én munkám nem köt a Városhoz, nem kell attól félnem, hogy egyszer csak ráncokat fedezek fel a szép pofimon. A hátulütők mellett akadt viszont jó is a Fajok városában: a mágiánk egyre több lesz, egyre erősebb a szervezetünkben, minél hosszabb ideig élünk. Alapító atyáink és anyáink pont ezért varázsolták el az időt itt. A gyerekek gyorsabban felnőnek, mint az emberi városokban. Erősebbek leszünk, még ha csak egyetlen emberi napot töltünk is itt el nyaralásképpen, mert az évtizedeket jelent számunkra.
Ennek a városnak köszönhetően váltunk nagyhatalommá, olyanná, amely ellen az emberek és kormányaik hiába harcoltak. Rég történelemmé váltak az országok, már nincsenek határok, az egész bolygót a Tanács irányítja. Oké, oké, nem is volt olyan régen. Csak öt emberi éve uralkodunk, de nekünk évszázadoknak tűnik.
Nortont a ráncaiból ítélve több ezer évesre saccoltam. Legalábbis mágia szempontjából. Én mindössze két emberi éve születtem, mégis mágia idő szerint (MI) lassan elérem az ezret. Külsőre persze senki sem mondaná meg rólam, talán tizenkilencnek, ha kinézek.
Lehuppantam az íróasztala előtt terpeszkedő két fotel egyikébe és figyeltem, ahogy az iratait rendezgeti. Fekete öltönye jól takarja kövérkés alakját, rövidre vágott haja már kezd őszülni. Átható zöld szemeivel rám nézett, és lerakta maga elé az aktákat, amiket az előbb húzott ki a nagy halom közül, ami az asztal sarkán tornyosult.
- Lenne egy feladatom számodra, Hestia. Tetszeni fog, ígérem – tette hozzá cinkosan hunyorogva, mikor elfintorodtam. Ráncai összeszaladtak a szeme sarkában, szemei jókedvtől ragyogtak. – Lesz időd pihenni előtte. – Paulnak megnyugtató, mély hangja van. A mágusból csak úgy árad a nyugalom, már első találkozásunkkor megkedveltem. Nem irritál a jelenléte, mint Shane-é. Most is sikerült lehiggadnom, pedig az újabb feladat hallatán legszívesebben itt hagytam volna a fenébe. Kezdtem besokallni a mai napomtól, de az utolsó mondattal elérte, hogy mégis maradjak.
- Ne kímélj! – sóhajtottam. Elém rakta a vastag mappákat és hátra dőlt bőrszékében.
- Az aktákban mindent megtalálsz, ami az ügyhöz kellhet. A lehető legnagyobb titoktartást kérném tőled, csak te, én, és a király tud róla, de ha túl nehéznek találod a feladatot, akkor átadom másnak.
Na ezzel felkeltette az érdeklődésemet. Belelapoztam a legfelső aktába, csak hogy aztán kábé öt perc múlva döbbenten nézzek fel belőle. Az állam szabályosan leesett a földre.
- Tényleg én vagyok a legalkalmasabb, hogy az egyik első vámpírt megvédjem? Riordan van olyan öreg, hogy ne kelljen félteni az életét, amúgy meg annyi erős vámpírral vette körbe magát, hogy nincs olyan merénylő, aki elintézhetné.
- Ha jobban belenéztél volna a papírokba, tudhatnád, hogy van, amivel szemben még ő sem sebezhetetlen. Marcas szintén az elsők közül való, és az emberei között ott van még három ősvámpír. Együtt könnyedén megölhetik, és a király nem szívesen válna meg az egyik barátjától. Marcas csak pusztítani képes, de eddig hagytuk, hadd tegye, amit akar. Riordan viszont civilizált vámpír, ha ő meghal, akkor nem csak a Tanács egyik széke üresedik meg, de Marcas kerülne a vámpírok élére, és ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak.
- Szóval öljem meg Marcast is? Ne becsülj túl, az a pasi tízezer éves. – Homlokomat ráncolva figyeltem a derűs öreg arcot, de semmilyen egyéb érzelmet nem tudtam kiolvasni belőle. Belenéztem a következő aktába. Nevek, fajok és képességek voltak benne felsorolva, szakterületekkel együtt. Az utolsó két név tette fel az i-re a pontot. Becsaptam az aktát, majd Paul elé löktem.
- Nem vállalom. Minek kellek én, ha ennyi nagyágyú már ott lebzsel körülötte? Főleg a Mészáros és a Hóhér. Ők pillanatok alatt fasírtot csinálnak az egész bagázsból. – Összefontam a karomat a mellem alatt, és várakozón néztem farkasszemet a férfival.
- Nem az a leghőbb vágyad, hogy túlszárnyald őket? – kérdezte mosolyogva. Elhúztam a számat és a lehető legcsúnyábban néztem rá. – Itt az alkalom, ne szalaszd el! – ütötte tovább a vasat. Hogy én milyen szívesen letörölném a képéről ezt a mosolyt… Viszketett a tenyerem, hogy megtegyem.
Na jó, volt valami igazság abban, amit mondott. Utáltam, ha kiismernek, Paul pedig úgy ismer, mint a tenyerét. Átlag tőle kapom a vadász megbízásaimat, de eddig megúsztam a Tanács emeleteit. Szerencsémre van még egy irodája a századikon. Eddig ott találkoztunk, az, hogy most ide fel hívatott, csak még inkább nyugtalanított. Az az érzésem, hogy nem fogom megúszni ezt a kis kalandot élve.
- Én élve akarom lepipálni őket, nem pedig holtan. Ez kész öngyilkosság. – Ismét felcsaptam az aktát, hogy szó szerint tudjam idézni. – „Feladatok: beépülni Riordan közvetlen környezetébe.” Ez már csak azért is nehéz, mert nem vagyok vámpír – kommentáltam. – „Megvédeni akár az életed árán is.” Itt van az a bizonyos öngyilkossági rész. „Közben megtalálni Marcas legerősebb embereit, és likvidálni őket.” Öngyilkosság dettó, és mégis hogyan csináljam? Klónozzam magam?
- Riordan megszokta, hogy éjjel él, nappal alszik, nem rúgja fel a több évezredes napi programját. Elég, ha éjjel vagy a környezetében, a nappalt nyugodtan töltheted a vadászattal. A szükséges információkat megtalálod a többi aktában. Ha netán aludni vagy pihenni akarsz – fojtotta belém tiltakozást –, akkor haza jössz a Városba, feltöltődsz és mehetsz is vissza.
Na igen, ez a fő szempont. Nem bírnám hosszú távon, ha egész nap kéne pörögnöm, és nem hunyhatnék néhány órát. A francba. Kezdett meggyőzni, de még mindig voltak kételyeim.
- És miért kaptam meg a listát, hogy kik vannak a környezetében?
- Hogy őket ne nyírd ki, és hogy tudjad, kikre számíthatsz majd Marcas ellen. Ők viszont egészen addig nem tudhatják, ki vagy, és mi a feladatod. – nézett rám. Vagy öt percig bírtam a szemcsatát, aztán megadóan bólintottam.
- Oké, vállalom – adtam be a derekamat lemondó sóhajjal megspékelve. - Mit kapok azért, mert vársárra viszem a bőrömet?
Első az üzlet, nem igaz?
- Fejvadásszá léptetünk elő. Legalábbis eddig ez a terv. Még dolgozom rajta, hogy magasabb rangot kaphass, de nem ígérek semmit.
- És van rá valami ötleted, hogyan tudom megtéveszteni a drága szüleimet? Fél perc alatt felismernek. – Ez volt az utolsó ütőkártyám, miért is ne fogadjam el. Inkognitó nyista, ha lebukom előttük.
- Ezért is választottunk téged. Minden szempontnak megfelelsz. Erős boszorkány vagy, könnyen hozol döntéseket, még könnyebben ölsz. Van, mi motiváljon, hogy a lehető legjobban végezd el a munkát. És ami a legfontosabb: meg tudod változtatni a külsődet, ha nem tévedek. Így könnyen elvegyülhetsz halandóként.
- Oké, vágom. Akkor sem értem, minek kellek én Jade Black, alias a Mészáros, valamint Castor Lestrange, a Hóhér mellé. Ha már mindketten ott vannak Riordan mellett, akkor még egy szúnyog sem férkőzhet a vámpírunk közelébe, nemhogy Marcas.
- Éppen ez az, őket mindenki ismeri, tehát számolnak velük. Marcas meg fogja tenni a szükséges lépéseket, hogy kellő erőfölénnyel lefoglalja őket. Rád viszont nem fognak számítani, és meglepheted a vén agyarfogút. Vagy olyan jó, mint Black és Lestrange.
- Ne hízelegj, nem áll jól neked. – morogtam, de ő csak kuncogott. – Mikor dobjam be a vámpírhalak közé szerény csali személyemet? És főleg hogyan akadályozzam meg, hogy a véremet vegyék? Az első korty után tudni fogják, hogy nem szimpla halandó vagyok.
- Kreáltunk neked egy személyazonosságot. Majd néhány vámpírharapást is varázsolj a testedre, a jobb hatás érdekében. Az utolsó aktában megtalálod a fényképeket, milyen külsőt vegyél fel. Az a lány már fél éve Riordan köreibe tartozik. A vérét most már nem veheti senki, amíg el nem jön a vámpírrá tétele. Biztonságban leszel.
- Nekem más elképzelésem van a biztonságról. És mi történt a lánnyal?
- Itt van a Palotában, fent egy biztonságos helyen. Senki sem fogja gyanítani, hogy nem ő vagy. Az aktájában találsz egy CD-ét is, arról tanulmányozhatod a viselkedését, járását, gesztusait, beszédét. Bízom benne, hogy sikerrel jársz.
- Ja, persze, én meg abban reménykedem, hogy megúszom élve – morogtam sötéten. Nem ugrottam ki a bőrömből örömömben, hogy másnak kell kiadnom magamat.
- Végezd el a feladatot, és majd találkozunk, remélem. – Na, ettől végkép nem nyugodtam meg. Ha ő is csak reméli, akkor én mit szóljak?
- Oké, igyekszem túlélni – mosolyogtam rá, és felálltam, hogy távozzak. Már tényleg csak az ágyam járt az eszemben, ezzel az öngyilkos programmal majd megküzdök azután, hogy kialudtam magam.
- Vigyázz a seggedre! – búcsúzott el Paul a szokásos szavaival. Ez már amolyan rituálé köztünk. Már egy ideje leszoktunk a formaságokról. Nem köszönünk egymásnak, csak belevágunk rögtön a megbízások megbeszélésébe, és a végén az elmaradhatatlan „vigyázz a seggedre” búcsúzás. Csípem a főnököm stílusát.
- Meglesz. – kacsintottam, de mielőtt az ajtó kilincsét lenyomtam volna, még hátra fordultam. – Miért nem plasztikáztatod magadat? – Már régóta meg akartam ezt kérdezni tőle. Ha már úgyis meghalok, akkor bevállalhatok egy személyes kérdést, nem?
- Jól érzem magamat így. – mondta nevetve. Vállat vontam, gondoltam nem firtatom tovább a kérdést. Ha ő így érzi jól magát, az az ő ügye.
A plasztikázás alatt persze ne azt értsd, amit az emberek csináltak anno. A Világkórházban (ami az egyetlen egészségügyi létesítmény a bolygón, mert a többit felszámolták) néhány elf alakváltással kisimítja a ráncokat, eltűnteti a zsírpárnákat és egyéb szépséghibákat. A modern gyógyítás csodája. Az emberek többségének persze megfizethetetlen, és a legtöbb faj soha sem öregszik meg, de a boszorkányok és mágusok bizony rászorulnak arra, hogy néha kiruccanjanak a kórházba egy kis tatarozásért.