5. rész - Egyensúly és háború

Még hajnal volt, amikor felébredtem. Furcsa érzés járta át a testem, s még magam sem tudtam pontosan, mi az, de valahogy sejtettem, hogy az erőmmel áll kapcsolatban. Egyszerre féltem és izgultam, s főleg attól, hogy ezt most egyedül kell átvészelnem. Olyan érzés kerített hatalmába, amihez hasonlatos fájdalmat még nem volt alkalmam tapasztalni. A világ fájdalmát. Emlékek rohamoztak meg, amelyeket sosem láttam, s olyan képek, amelyek még meg sem történhettek. Kihalt természetet, haldokló fákat, könyörgő embereket és menekülő állatokat. Háborút és véres győzelmeket, amelyeket emberek arattak emberek fölött. Mintha egy hatalmas vihar dúlt volna bennem; mintha azzal, hogy mindezt én akkor láttam, az egészet, a Világ bűneit és szennyét, megtisztulhatnék az emberi mivoltomból adódó ősbűntől. Amely már a kezdettől bennünk van. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, mire képes az ember. Amikor megértettem, hogy nem tudunk, nem tudnak megváltozni. Akkor váltam végképp olyanná, mint mesterem. Olyan lénnyé, Álcázottá, aki a tömegben elbújva szemléli az eseményeket, aki próbálja megakadályozni az egészet, s csak reménykedik, hátha sikerül elkerülni ezeket a szörnyű tetteket, és a még szörnyűbb jövőt, ami így vár ránk.

Mikor mindennek vége szakadt, semmi különöset nem vettem észre magamon. Tulajdonképpen azt sem tudom, meddig lehettem ott egyedül a szenvedésemmel, talán percek voltak, de lehettek órák is. Amint egy kicsit megnyugodtam, rögtön felálltam, hátha találok bármiféle jelet arra, mi is az erőm, de semmi nem akaródzott megmutatkozni. Ekkor lépett be Milas a szobába.

- Éreztem, hogy nem vagy valami jól. Megtörtént? – kérdezte teljesen nyugodt hangon, mire én csak egy bólintással feleltem. – Ki fog derülni, mi az erőd, ha nem is most rögtön. Az események válthatják ki belőled. Bár én elmentem a Látóhoz, ő képes előre látni, szóval már informálódtam valamelyest. De nem hiszem, hogy jót tenne, ha most elárulnám neked, bár ki tudja.

- Nem is tudtam, hogy te is tudsz tanácstalan lenni. Én viszont tudni akarom, már most, hogy mi az erőm. Épp eleget vártam, nem akarok még hatezer évet.

- Ne légy szarkasztikus. Mellesleg kettőnk közül nem te döntöd el ezt a kérdést; ne felejtsd el, hogy Én vagyok a Te mestered és nem fordítva, bármilyen erőd is legyen. Ne szaladjon el veled a ló!

- Úgy beszélsz, mintha valami kiskölyök lennék, pedig nem vagyok az. Már réges-rég nem.

- Pedig úgy viselkedsz – jegyezte meg gúnyosan.
Igazából nem tudtam akkor, hogy ez a játszma direkt, mert megpróbált felidegesíteni. Később meg is értettem, miért, mert ahogy kellően feldühített, úgy éreztem, mintha egyetlen szavam elég lenne ahhoz, hogy világháború törjön ki. S mintha ez nem lett volna elég, addig barna hajam szinte éppoly éjfekete színt öltött, mint mesteremé, szememmel együtt.

- Tessék… Ez az erőd egyik része. Csak próbálj meg megnyugodni, még nem tudod kezelni, rettenetes katasztrófát okozhatsz, ha nem vigyázol. Nem tudod most uralni az érzelmeidet, legszívesebben a nyakam szegnéd, de jó, hogy nem vagy rá képes. Szerintem a másik képességed hasznosabb lesz.

- Milyen másik? Mindenkinek csak egy van, nem? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy Milas erőteljes nyugalmi energiát sugároz felém, hogy megnyugodjak… Tényleg kevés választott el attól, hogy a nyakának ugorjak.

- A te képességed is egy, csak tulajdonképpen két formát ölt. A képességed az Egyensúly. Képes vagy egy szavaddal millióknak szenvedést okozni, de ugyanakkor képes vagy megállítani egy egész háborút. Tudod, a baj csak az, hogy forróvérűségednél fogva, előbbi tehetséged sokkal hamarabb képes a felszínre jönni, lásd az előbbi esetet.

- Nem kellett volna úgy beszélned velem.

- Tudod, sokan azt mondják, megértő mester vagyok. Igaz, hogy vannak nálam százszorta keményebbek is, akik nem röstellik elég durván megbüntetni tanítványaikat. De az is igaz, hogy engem is ki lehet hozni a sodromból. Na, nyugodj meg végre, már a hajad is az eredeti. Inkább menj le, Csillag azt mondta, szeretne veled sétálni, kint vár valahol. Úgy láttam, egészen összebarátkoztatok.

- Úgy is mondhatjuk.

Aztán inkább nem feszegetve a mester-tanonc viszonyunkat kimentem megkeresni Dorothyt. Meg is találtam elég hamar, s hosszúra nyúló beszélgetésbe kezdtünk. Csak azt éreztem, hogy egész furcsa hatással van rám a lány, bár nem olyanmód nyugtatón, mint Milas, sokkal inkább alkalmazkodom hozzá. Ő olyan ártatlan, és szinte semmiféle bűn nem lakozik benne. Külseje ellenére a szíve mélyén megmaradt gyermeknek, ha valójában már nem is az. Nem értettem, hogy képes ilyen lenni. Aztán egyszer csak a háború felé terelődött a téma, amiről tulajdonképpen én szinte még semmit sem tudtam.

- Olyan emberek ellen folyik ez a háború, akik nagyravágyók voltak, és emiatt olyan erő után vágytak, ami nem illette meg őket. Mondhatni, eladták a lelküket azért, hogy erősek lehessenek, és tovább élhessenek. Egy Álcázotthoz fordultak erőért több száz éve… Ő sajnos felelőtlen volt, bár csak a kedvesét akarta megmenteni. Haldoklott, és több időt szeretett volna adni neki. Az akkori idő ura hiába figyelmeztette, hogy ezt nem lehet. De ő volt az első közülünk, aki erőt adott egy embernek, csakhogy az emberek kapzsisága itt nem ér véget. Az asszony, akinek akkor több év adatott, mint bármely más embernek, nem bírta elviselni ezt a terhet, sem felfogni. Hiába, benne nem volt meg a tehetség, mint például benned. Összeroskadt a súly alatt, és esküje ellenére több embernek is beszélt erről az erőről, mindezt csak a pénzért. Azt hitte, az segít rajta.

- Ez hülyeség, az semmin nem segít. És mi lett az asszonnyal?

- Megölte magát… Csakhogy előtte, ahogy azt elleste a közülünk valótól, aki erőt adott neki, sok más embernek adott erőt. Így teremtődtek meg… az örök elégedetlenkedők és csatára szomjazók, a Jogtalanok. Rengeteg Álcázottat megöltek… Köztük Tim mesterét is, akit mint apánkat tiszteltünk. Én nem szeretem a háborút, semmi értelme. Az ember mikor győz, akkor is csak veszít, mert akárhányszor megölsz valakit, vezéreljen bármiféle nemes vagy sötét cél, az ősi törvények ellen vétesz, mert egy emberi életet oltasz ki. Mostanság nagyon elszaporodtak a Jogtalanok, mert csak azért, hogy seregük számát növeljék, szinte minden arra alkalmatlan személyt magukhoz hasonlóvá tesznek. Persze erejük silányabb, mint a miénk, csupán a mi másolataink, de egyre gyűlnek. A baj csak az, hogy sokan közülük képtelenek elviselni az erőt, és meghalnak. Olyanok, akik hajdan emberek voltak.

- Nem lehetne valamiféle módon kompromisszumot kötni velük?

- Már próbáltuk, de semmiféleképpen nem akarják elveszteni az erejüket, és félnek tőlünk, mert erősebbek vagyunk, ezért ki akarnak minket irtani, pedig végső soron nekünk köszönhetik, hogy van erejük.

- Miért mondod most mindezt el nekem? Milastól hiába kérdeztem, ő sose mond el semmit.

- Milas nem szeret erről beszélni. Rengeteg ismerőse csatába vonult, és mivel ő is a rangidősek közé tartozik, neki is oda kéne menni. S amiért nem ment, az nem a gyávaság, hanem mert próbál inkább valami más megoldást találni. De mások nem hisznek ebben, ezért lenézik őt egy kicsit. Végül most, hogy te a tanítványa lettél, meg rád vigyáz, nem vonul csatába, emiatt a többiek kezdik elfogadni a döntését. Többen elhiszik, amit a Látó mondott.

- Hallottam valamit Milastól, de tulajdonképpen semmiféle konkrétumot nem mondott, csak hogy kétféle erőm van. Az egyik képes pusztítani.

- A másik meg képes békét hozni, tudom. De még nem tudod alkalmazni, pedig az időnk egyre fogy. Béke kellene most ide, nem ádáz győzelem, de van, akik arra voksolnak. Félő, hogy téged majd azok befolyásolnak, de remélem, nem így lesz.

- Még azt sem tudom, hogyan válthatom ki magamból az ártatlanabb énem. A gonoszt Milas szerint könnyebb… Talán a lelkem mélyén az vagyok.

- Mindenkiben rejtőzik többnyire ez is-az is. De neked kell megtalálnod ennek a nyitját, nem másnak. Mikor először kívánt valamit egy kisgyerek, én sem tudtam, hogyan teljesítsem. Repülni akart… De egész egyszerűen megadtam neki, amire vágyott. Egy olyan álomba vittem, ahol képes volt repülni, és annyira élethű volt, mintha tényleg megtörtént volna. Mikor felébredt azt hitte, varázslat volt, és hát nem állt messze az igazságtól – nézett rám kacsintva, én pedig azon morfondíroztam, ha tényleg ennyire súlyos a háborús helyzet, mint ahogy azt lefestette, hogyan képes mégis ilyenekre gondolni. Valószínűleg észrevehette ábrándos tekintetem, mert szinte válaszolt a magamban feltett kérdésre. – Túl sokat töprengsz mindenen. Nem lenne szabad. Hagyd, hogy a dolgok magától megtörténjenek. Ha te is összeroppansz az erőd és a feladatod súlyától, mint sokan mások, elég nagy bajban leszünk. De figyelj rám, bármit is kelljen tenned, biztos, hogy nem csak rajtad múlik a végkimenetel. Te is csak egy része vagy az egésznek, és ha a vége rosszul sülne el, nem kizárólag a te hibád lenne. Ne vállald magadra az egésznek a felelősségét.

- Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem tudom magamból előhozni azt a gyógyító és sebeket bekötöző, békehozó ént. Nem vagyok rá képes.

- Éppen ez a baj, hogy így gondolod. Így semmi nem fog változni…

Ezután a beszélgetés után napokig próbáltam magamból előhozni a Jót, de sehogy sem akart megmutatkozni úgy, ahogy szerettem volna. Úgy tűnt, minden fáradozásom hiábavaló, s nem tudtam, mit tehetnék. Milassal egy ideje már nem váltottam szót, viszont annál több Álcázottal ismerkedtem meg ez idő alatt. Sokan kétkedve, sokan csodálkozva néztek rám, mintha valami cirkuszi mutatványos lennék. Nem tudom, melyik volt a jobb, sehogy sem szerettem a középpontban lenni. Időm legnagyobb részét éppen ezért a természetben töltöttem, olykor egy megsebesült kismadáron próbáltam segíteni. Ha könnyeket hullajtottam sem ment. Talán erre az erőre még várnom kellett… Rosszabb napjaimban a Gyakorlóteremben vigasztalódtam, ahol tőrök, kardok, lándzsák és mindenféle fegyverek álltak felsorakozva csak arra vágyva, hogy valaki a kezükbe vegye őket. Estefelé általában ott gyakoroltak a kellő képességűek, akik a háborúban való harcoláshoz kaptak kiképzést. Csak egyszer néztem meg ennek a menetét, az is épp elég volt. Állítom, több kínt kellett nekik kiállni egy kiképzés alatt, mint egy aszkétának. De reggel, hajnalban még nem volt ott senki, kitöltöttem a sikertelenség miatt érzett dühöm. Olyankor már mindig besötétült a hajam. Néha féltem, hogy talán már nem is vált vissza normállá, de nem volt vele gond… Rémisztő dolgokra voltam képes, még a hozzám hasonlókhoz képest is. Egyszer Milas is megleste az „edzésem”.

- Azt hittem, a harcot majd én fogom neked megtanítani. Mindenesetre nem rossz! Regenerálni még nem tudsz, persze.

- Nincs rá szükségem, nem hiszem, hogy sokan képesek lennének megsebesíteni.

- Önfejű vagy és felelőtlen, már-már öntelt. Vannak nálad sokkal jobb harcosok is, hisz te még csak újonc vagy. – S alighogy ezt kimondta, már fel is vett egy kardot. Párbajnak néztem elébe. Fogalmam sem volt, mesterem hogyan bánik a harci eszközökkel, s az első sebesülésig azt hittem, simán legyőzöm, de az oldalamba fúrta a kardot. Kegyetlen fájdalmat éreztem, azt hittem, nem fog megsebesíteni, de tévednem kellett.

- Nyugodj meg, nem lesz baj. Mindez a forrófejűséged miatt van. Feküdj le, ne mozogj. Egyébként nem ezt kellene most gyakorolnod, hanem az ellenkezőjét. Vagy te is azok közé tartozol, akik véres győzelmet akarnak aratni béke helyett? Ez nem helyes…

- Gyógyítsd be… kérlek.

- Többnyire igen, minden Álcázott képes regenerálásra, épp itt az ideje, hogy megtanuld. Legyen ez az első lépés a másik éned felszínre hozásához. Ha nem tévedek, épp a gyógyításhoz kell majd értened. Egyébként örülnék neki, ha elfojtanád magadban a harcra éhes énedet. Nem szeretném ezrek vagy tízezrek halálát…

- Nem tudok regenerálni… Nem tudom, hogy kell.

- Koncentrálj, segítek…

Ez volt az egyik fontos létrafok erőm kifejlesztéséhez. Miután mesterem megtanított regenerálni, azt próbáltam tökéletesíteni. Mindent megtettem, s a gyógyítás már egyik speciális képességemmé vált, mégsem voltam elégedett. Valami még hiányzott…