6. rész - Az utolsó tánc

Pár nappal később már sokan csak Mérinek becéztek, kiindulva a Mérleg szóból, amit elég nehezemre esett megszokni. Egyébként szinte már minden percemet tanulással töltöttem vagy elmélkedéssel. Több bölcsességeket rejtő könyvet átfutottam a hatalmas és díszes könyvtárban, mint addigi egész életemben. Nem voltam hajlandó pihenni és ez egy idő után igencsak meglátszott rajtam. Egyedül a kihirdetett fontos esemény, a bál előtt egy nappal voltam hajlandó csak egy kis időt adni magamnak, máskülönben féltem, elszalasztom a lehetőséget, hogy megtaláljam a kulcsot a képességem másik felének felszínre hozásához.

A bál előtti nap azonban az enyém lehetett. Kicsit úgy éreztem magam, mintha még mindig igazi kamasz lennék, aki élete első iskolai diszkójára készül. Dorothyval már szinte elválaszthatatlanok lettünk, úgyhogy a nagy napra is együtt választottuk ki a ruháinkat és ábrándoztunk, mint a gyerekek. Felszabadító érzés volt azokban a vészes időkben. Bár az igazat megvallva, fogalmam sem volt, mégis miféle meglepetéseket rejthet az a bál, tudniillik Milas csak annyit árult el róla, hogy a képességeink tiszteletére rendezik. Valahogy mégis éreztem, hogy valamit eltitkol, csak abban nem voltam biztos, hogy jót vagy rosszat. Mindez csak akkor erősödött fel bennem igazán, amikor belépve a hatalmas, feldíszített terembe – ahol mindez megrendezésre került – megpillantottam egy kövekkel kirakott, szemet gyönyörködtető ajtót a terem túlsó végében. Ahhoz, vagy attól el egy fekete bársonyszőnyeg vezetett, amelyre azonban senki sem lépett. Mindenki emellett sorakozott fel, s Dorothy intésére én is beálltam s nem sokat kellett nézelődnöm, hogy mesterem is megpillantsam az ajtó mellett állva, mintha csak őrködne. Egyre zaklatottabban vártam, hogy kiderüljön, mi folyik itt…

Végül elcsendesült minden, s csak egy ősszakállú öregember lépett elő, akit még sosem láttam. Egyáltalán az is furcsa volt, hogy idős, tekintve, hogy az Álcázottak nem öregszenek.

-Akik hosszú idő óta tartoznak már közénk, mind tudják, miért vagyunk itt. Nem csak, hogy erőnk ünnepeljük, hanem hogy az élet egészének körforgásában segédkezzünk. Tudniillik az Álmok Völgyében nem csak mi, különleges képességűek élünk Mi csak egy része vagyunk az ittlévőknek, hogy vigyázzuk ezt a helyet és megőrizzük tisztaságát. Ma este ismét több tiszteletreméltó kort és sajnos még több keveset megélt embert köszönthetünk magunk között, akik megérdemelték, hogy bebocsátást nyerjenek haláluk után ebbe a Mennyországnak nevezett helyre. Míg mások, akik a halál után már meglehetősen sok időt töltöttek itt, ismét esélyt kapnak egy új életre…

A beszéd még hosszan és kissé ködösen folytatódott szinte végtelennek ható ideig. Utána már csak a tapsot lehetett hallani és a halk morajt. Akkor nem voltam benne biztos, mennyire igaz, hogy tényleg az a hely a Menny, ahova kerülnek a jó emberek, és ugyanezek később reinkarnálódnak. De a szertartás során be kellett látnom. A díszes ajtón át fehér ruhában mind emberek jöttek közénk, akik életüket vesztették, s őket köszönteni illendően egy-egy szóval kellett. Majd ők elvegyültek, s napokkal később, mikor már figyeltem is, sokszor láttam kint őket, mintha csak közülünk valók lettek volna.
Az újjászületés már nagyobb pezsgéssel járt. Bódító látvány volt nézni, ahogy a fekete bársonyszőnyegre lépő idősek, az ajtó felé közeledve egyre fiatalodtak, s mikor már odaértek, gyerekként léptek át ismét az életbe, hogy megszülethessenek.

Addig nem is gondoltam, hogy halálom előtt járni fogok a Mennyben, de végül belegondolva, Álcázottként időtlen időkig élni mégiscsak elkeserítő lett volna e nélkül, nem beszélve a táncról, és arról a csodálatos estről, ami ezt követte. Akkor végre önmagam lehettem igazán, nem törődve a Világ bajával, sem a múltammal vagy az emberiséggel. Csak a szabadság utáni vággyal és szenvedéllyel fűtött tánc minden gondom feloldotta. Meglepetésként ért az is, mikor maga a mesterem kért fel táncolni, s úgy érezhettem magam, mint egy kiskirálylány a mesékben…

A tánc végeztével Milas mondani is akarta valami nem túl kellemes hírt, így a hosszú folyosókat szelve egy ideig csak némán lépdeltünk, míg megtörte a csöndet:

-Örülök, hogy jól érzed magad. Ezt az estét akartam neked adni, mielőtt útnak indulunk.

-Máris? Alig voltunk még itt…

-Többet, mint te azt gondolnád. Itt egy pár hét a valóságban akár évek is lehetnek. S lassan itt is mindenki majd a háborúra készül. Úgy érzem, nem itt kell megtalálnod, amit keresel. Talán az egyszerű emberek között, tapasztalva azoknak az életét és új kapcsolatokra és tudásra szert téve nagyobb sikerrel jársz, mint ezen a még egyelőre gondtalan helyen. Világot járunk, hagyjuk, hogy a dolgok magától megtörténjenek.

-De alig van időnk és minek fecsérelni azt a keveset is utazgatással ahelyett, hogy megtanítanál mindenre, amit tudnom kéne?

-Sok mindent megtanítottam már, s az igazság az, hogy semmi olyasmi tanítható nincs, amivel békét tudnál teremteni, vagy ami megoldást jelenthetne. A saját szemeddel kell látnod, mi függ ettől az egésztől, hogy milyen a Világ, és itt nem csak a sötét, árnyas oldalára gondolok. S ne akarj hamar felnőni, higgy nekem… békét csak egy gyermek teremthet, aki bár érzi a gonoszságot, ám elég bölcs s tiszta ahhoz, hogy őszintén tudjon szólni és nevetni…

Akkor még nem igazán értettem, mire gondol, bár elég sokszor idéztem fel magamban szavait később is. Aznap este szinte alig tudtam aludni. Nem akartam elbúcsúzni attól a helytől, sem azoktól, akik ott fontossá váltak számomra, mégis meg kellett tennem, amint a Nap kibújt köntöséből. Még egyszer körbejártam azt a csodálatos helyet, bízva benne, hogy az emlékfoszlányok idővel nem halványodnak el. Nem akartam húzni az időt, hamar búcsút mondtam Dorothynak, Timnek, s azoknak a különös társaimnak, akiket ott ismertem meg. Milas bezzeg csak mosolygott rajtam, az ő megrendíthetetlen hite abban, hogy még visszatérünk, olyan védőpajzsot biztosított neki a hiány érzése ellen, amelyet kicsit irigyeltem is.

S ismét szembetalálva magam a kapuval, amelyen át bejöttünk próbáltam meg erőt venni magamon. Ezúttal legalább tudtam, hogy hová megyek. Ismét behunytam a szemem elképzelve a helyet, ahová menni akarok, bár sejtettem, hogy az ott eltelt évek alatt, ami itt heteknek tűnt, már nem ugyanaz. A testem elhalványult, a körülvevő köd pedig magával ragadott, hogy aztán leérkezvén megpillanthassam ismét a nyüzsgő világot.

Ám be kell valljam, mikor már hallottam a zajokat, s éreztem a talajt, akkor is egy pillanatig még behunyva tartottam a szemem. Mert éreztem a félelmet, hogy talán csak pár gyors pillanat, és a világunk lángokba fullad a háborúkban, s megszűnnek a kívánságok, megszűnik az idő, ami kordában tartja azt a megállíthatatlan csattogó vasfogat, az embert…